MEGEMLÉKEZÉS AZ ÁPOLÓK NEMZETKÖZI NAPJÁN

2020. május 12. napját írjuk. Ez a nap az Ápolók Nemzetközi Napja, melyen a világ első számú ápolónője, Florence Nightingale emléke előtt tisztelgünk születésnapja alkalmából. Idén kerek évfordulót, bicentenáriumot is ünneplünk, hiszen Florence Nightingaleéppen 200 éve, 1820. május 12-én született. Mi több, az egészségügyben dolgozók számára a 2020-as év jubileumi év is, hiszen a WHO Közgyűlése az "Ápolók és szülésznők nemzetközi évének" nyilvánította.

Ebben az évben külön aktualitást is ad ennek a megemlékezésnek, hogy egy hatalmas világjárvány közepette még inkább ráirányul a figyelem az egészségügyi dolgozók áldozatos, önfeláldozó munkájára. A Miskolci Egyetem Egészségügyi Karán most már három évtizede képezzük és készítjük fel a diplomás egészségügyi szakembereket e nemes hivatásra. A közös ünneplés helyett azonban - jelen korlátos helyzetben - ezzel az írással szeretnék a magam és a Kar nevében tisztelegni az ápolói szakma előtt.

Ahogy a világnak Florence Nightingale az első számú ápolónője, úgy nekünk magyaroknak Kossuth Zsuzsanna a hazai ápolói példakép - aki Florence előtt három évvel - 1817. február 19-én született Sátoraljaújhelyen. Tiszteletére az Országgyűlés ezt a napot 2014-ben a Magyar Ápolók Napjának nyilvánította, melyet minden évben megünnepel a szakma.

A jubileumi emlékév kiváló alkalom arra, hogy egy kicsit közelebbről megismerjük az ápoló szakma történetének kezdetét a két kiemelkedő ápoló egyéniség 200 évvel ezelőtti küzdelmes úttörésén keresztül.

A két ápolói példakép, Florence Nightingale és Kossuth Zsuzsanna, a magyar és a nemzetközi eszménykép, a két gyönyörű, törékeny, de szívós nőalak élete és pályafutása között számos párhuzam vonható, mind családi, mind szakmai szempontból nagyon hasonló utat jártak be, szinte ugyanazt tették, szinte ugyanabban az időben, csak térben távol egymástól, internet és mobiltelefon hiányában egymástól függetlenül.

Kossuth Zsuzsanna sorsa Kossuth Lajos húgaként elkerülhetetlenül összekapcsolódott társadalmi fontosságú kérdésekkel, valamint a reformkor és az 1848/49-es forradalom és szabadságharc vezéregyéniségének életével.

Mi itt Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, szűkebb pátriánkban még közelebb érezzük magunkhoz a sátoraljaújhelyi Kossuth család ötödik gyermekének, Zsuzsannának hősies életét, aki már fiatalon megismerkedett kora égető problémáival, hiszen már 19 évesen a bátyja munkáját segítette Pesten: megtanulta az ország minden részéből érkező levelek kivonatolását. Míg más fiatal lány bálozott, ő a Törvényhatósági Tudósítások kis szerkesztőségi szobájában, Kossuth Lajos valóságos "titoknokaként" (segédszerkesztőjeként) buzgólkodott.

Férje, Meszlényi Rudolf szintén közéleti személyiség volt, aki mellett a Védegylet országos közgyűlésén - a kor szokásának megfelelően - nőként szintén csak a háttérben, a karzaton foglalhatott helyet. Két, országos kérdésekkel foglalkozó férfi környezetében természetszerűleg érzékenyebbé vált a társadalmi problémákra, de nőként abban a korban nem számíthatott elismerésre, ahogy Zsuzsanna is fogalmazta bátyjának írt levelében: "Az asszonyi avatkozás ellen úgyis sok az ellenszenv". De nem adta föl, nem hátrált meg, karitatív személyisége, jó szervező készsége révén országos jelentőségű és nemzetközileg is példaértékű tetteket hajtott végre az egészségügyben. 1848-ban ő is követte a kormányt Debrecenbe, ahol a tehetősebb feleségek az idő múlatására "győzelmi zászlók" hímzésével foglalatoskodtak, amin Zsuzsanna felháborodott és azt hangoztatta: "Tépést kell a sebesülteknek csinálni, nem zászlót hímezni!"

Kossuth Lajos 1849 áprilisában a hadsereg egészségügyi osztályát is újjászervezte és húgát "az összes tábori kórházak főápolónőjének" nevezte ki. Zsuzsanna haladéktalanul munkához látott, járta az országot, felkereste a tábori kórházakat, és Közlönyben toborozta a hon lányait önkéntes segítségre, miközben a közéletben nőként magát is el kellett fogadtatnia. 72 tábori kórház felállítását irányította és küzdött azért, hogy a sebesültek és betegek megfelelő ellátásban részesüljenek. A világosi fegyverletétel után azonban szinte mindenét elvesztve (az ügyet, amiért harcolt, férjét, egészségét, három gyermeke közül legkisebb fiúgyermekét) osztrák fogságba került, de végül olyan osztrák katonatisztek vallomása mentette meg, akik korábban sebesülten magyar kórházban voltak, s akik neki köszönhették az életüket. Kiszabadulása után sem adta fel, nevelőintézetet nyitott Pesten, de a tanítástól eltiltották és újra letartóztatták, majd emigrálnia kellett. Még ezután sem adta meg magát a sorsnak, Brüsszelben kitanulta a csipkeverést és betegen, elgyötörten csekély tőkéjéből kis üzemet nyitott, hogy családját el tudja tartani.

Édesanyja elvesztését követően néhány hónap múlva Zsuzsanna az Egyesült Államokba utazott. Ott sem akart azonban abból élni, hogy ő Kossuth Lajos mártír húga. Dolgozni kezdett, csipkeverő műhelyt nyitott. A megfeszített munka miatt állapota rosszabbra fordult, végül 1854. június 29-én elhunyt. Hamvai ma is New Yorkban nyugszanak.

Kossuth Zsuzsanna élete 37 esztendeje alatt önzetlen és kitartó tevékenységével örökre beírta magát az egészségügy történelmébe. Elismerést azonban életében nem kapott, pedig az ő rövid, de gazdag életpályája igazán példaértékű az egész világ számára. De nemcsak a tevékenysége érdemel elismerést, hanem elsősorban az önfeláldozása, az odaadása és az emberek és az élet iránti szeretete. A fellelhető szakirodalom dicséri ezen felül intelligenciáját, tudását, szervezőkészségét, emberségét, szakszerű és következetes döntéshozatalait. Az önkéntesek toborzásakor ő maga így fogalmazta meg az elvárásokat az ápolónők felé: "A vállalkozásra megkívánt tulajdonotok: Az élelmezés körül: ügyes főzési képesség, józan csendes magaviselet. A tisztaság körüli felügyelésnél: írástudás, számvitel. Mindkettőnél úgy, mint a szorosabb értelemben vett ápolásnál: rend, pontosság, józan és szelíd erkölcsi viselet, önfeláldozási hűség és gyöngédség azok iránt, akik ép ifjúságukat és életüket áldozzák fel a haza szabadságáért."

Ahogy Kossuth Zsuzsanna a magyar ápolók követendő példaképe, úgy a nemzetközi színtéren Florence Nightingale képviseli ezt az ideát.

Hosszas kutatás eredményeként antikváriumok mélyéről sikerült megszereznem az 1976-ban kiadott róla szóló, Kertész Erzsébet tollából született "Lámpás hölgy" című könyvet és megnéztem a róla szóló 1985-ös filmet is. Florence életműve annyira lenyűgözött, hogy jelen megemlékezés kapcsán muszáj felvillantani és megosztani Önökkel néhány spotot az ő életéből is. "A kiemelkedő nőalakok többre, jobbra és szebbre törekvésük útjában majd mindig kettős falba ütköznek. Az egyik, a társadalmi viszonyok, a kényelmesség és a megszokás fala, amely ott mered minden úttörő előtt, akár férfi, akár nő. A nő azonban, mielőtt eddig a falig eljuthatna, már átverekedte magát egy szűkebb akadályon: a család és a környezet ellenállásán." - indul a könyv fülszövege.

Florence kétszáz évvel ezelőtt beleszületett az angol arisztokraták merev úri világába, szülei két éves itáliai nászútján, Firenzében látta meg a napvilágot, a Florence keresztnevet is a város angol elnevezéséről kapta. Édesapja magas szintű oktatást biztosított számára, ami abban az időben nem volt gyakori a lánygyermekek esetében, filozófiai, matematikai és történelmi tanulmányokat is folytatott. Gyermekkorától kezdve kereste az életének értelmét, rengeteget tanult, majd rájött arra, hogy nincs attól nagyobb boldogság, ha segíthet a szükséget szenvedőknek, betegeknek, rászorulóknak. Ha megtudta, hogy szolgálói közül valaki megsérült, titokban bemerészkedett a viskóikba és ellátta sebeiket. Amerre csak járt, támogatta a szegényeket, betegeket. Hamar rájött, ez az ő útja, ez az ő elhívása, ápolónő lesz. Szülei hevesen ellenezték, hiszen az úrinők nem dolgoznak, pláne nem alantas kórházi körülmények között. Ő azonban mégis hajthatatlan volt, ezt választotta, pedig minden esélye megvolt a gondtalan, fényűző, kényelmes családi életre, hiszen egy csodálatos ember, egy sármos, gazdag, intelligens báró hét évig esedezett kezéért (akit a filmben egyébként Timothy Dalton, az egykori James Bond alakított). De Florence inkább a világot akarta előre vinni, szembe szállva minden korláttal. 1844-ben titokban részt vett egy nővérképző tanfolyamon, megismerte a Diakonissza Nővérek gyógyítási munkáját is, majd tanulta és tanulmányozta a különböző ápolási módszereket. Első állását egy londoni női kórház fizetés nélküli főfelügyelő nővéreként töltötte be. A londoni kolerajárvány idején önkéntes ápolóként is dolgozott, már akkoriban "földreszállt angyalként" emlegették. A betegápolást, ma úgy mondanánk, profi egészségügyi menedzserként próbálta szervezni. Divatos szóval logisztikusként forradalmi újításokat vezetett be: pl. a kórházban ételhordó liftet, szobaszámot mutató csengőt rendszeresített, az ápolónőket emeletenként osztotta be, megkímélve őket a felesleges lépcsőzéstől.

A legnagyobb és legkeményebb vállalkozása azonban a krími háborúban (1853-1856) végzett áldozatos munka volt. A szörnyű körülményekről érkező tudósítások hatására, Florence önként jelentkezett, és 38 fős ápolócsapat élén érkezett a törökországi üsküdari katonai kórházba, ahol katasztrofális állapotok uralkodtak, az angol sebesültek nagy része nem a sebesülésétől, hanem a nem megfelelő higiéniás állapotok és nem megfelelő ápolás miatt halt meg. Miközben bejárta a többi törökországi kórházat is, ő is elkapta a krími lázat. Két hétig lebegett élet és halál között... A kórházába visszatérve, annak teljes átszervezésével, a higiénés körülmények javításával, az ellátás megszervezésével és egy fegyelmezett ápológárda kialakításával néhány hónap alatt rendkívüli eredményeket ért el. Florence emberfeletti küzdelmének és állhatatos munkájának hála a kórházba került sebesültek korábban 42%-os halálozási aránya 2,2%-ra csökkent. Ezek a számok a kórházi statisztikai adatok alapján a saját kezével készített poláris rózsadiagramokból maradtak ránk. Vérözön kellett hozzá, hogy nemzete és a világ rádöbbenjen: az ápolónő munkája tiszteletet érdemel. Napi 20 órát dolgozott, éjszakánként lámpással járt a betegek között, akiknek ez a fény a reményt és életet jelentette. Így lett ő a köztudatban a "lámpás hölgy" és így lett a lámpás az ápolás nemzetközi jelképe. Mondhatnánk, "nomen est omen", a név kötelez, vezetékneve, a nightingale ugyanis éjszakai kismadárkát, csalogányt, azaz fülemülét jelent, melynek éneke májusi éjjeleken zeng.

Florence munkásságának híre az egész világon elterjedt, olyannyira, hogy az amerikai polgárháború idején az Egyesült Államok tőle kért tanácsot a sebesült katonák ellátásának megszervezéséhez. Sosem járt Indiában sem, mégis szakértője lett a hatalmas gyarmat egészségügyi ellátásának is, és kulcsfigurájává vált az indiai közegészségügyi rendszer bevezetésének.

És mit hagyott nekünk örökül? Könyvében így ír: "Az ápolásról sokan azt hiszik, hogy az ápolás tudománya minden nővel vele születik. Pedig kell az ápolónőképző iskola. Meg kell tanítani őket, milyenek legyenek, milyenek ne legyenek...Az ápolónő munkája háromszoros érdeklődést kíván: szellemi érdeklődést az "eset" iránt, szívbeli érdeklődést a beteg ember iránt, szakmai érdeklődést a gyakorlati munka technikája iránt."

Florence lefektette tehát az ápolás alapelveit, a higiénés szabályok betartásának fontosságát, a modern ápolóképzés úttörő alakjaként kidolgozta az elméleti és gyakorlati képzés pontosan tantervét, és 1860-ban létrehozta a modern ápolóképzés első tanintézetét Londonban. Ránk maradt több mint 200 tanulmánya, cikke, könyve, emellett kiterjedt levelezése és naplói az ápolói munkáról. Nagy álma volt, hogy a prevenció egyszer majd megelőzi a gyógyítást, így fogalmazott:"A nővérek ma még betegápolók, de eljön a nap, amikor egészségápolók lesznek."

Florence szerint az ápolónak két fegyvere van: a szeretet ereje és a szakértelem. Azt gondolom, ez mit sem változott mind a mai napig.

Florence Nightingale és Kossuth Zsuzsanna életútját egymás mellé helyezve láthatjuk tehát a hasonlóságokat, de a különbségeket is. Mindketten előkelő család gyermekei, akik le akarták magukról rázni a XIX. századi társadalom által rájuk osztott úrinői szerepek korlátait, hasonlóan égető tudásszomjjal bírtak és hasonló elkötelezettséggel fordultak az elesettek felé. Az ápolást tartották szívügyüknek, ugyanazt az életfeladatot, ugyanazt az elhívást kapták, és még a megpróbáltatásaik között is fellelhető párhuzam, ugyanúgy súlyos betegség kínozta őket. Mindketten kiváló szervezőkészséggel, hadszíntéri munkával és hadi kórházak felállításával írták be magukat a történelembe.

Ami viszont nagyon különbözött kettejük életében, az a hősiességük végkifejlete. Florence 90 évig élt, és még életében legendává vált, méltóképpen felmagasztalták, nemzeti hősként kitüntették, elismerték, míg a mi Kossuth Zsuzsannánk 37 évesen, meggyötörten, számkivetetten, hazájától távol, emigrációban, szegényen, magára hagyva hunyt el. Jaj, az a fránya magyar sors...! Mi sokszor csak megkésve ismerjük fel és ismerjük el hőseinket. Az utókor azonban már mindkettőjük életműve előtt méltó elismeréssel tiszteleg.

Mindenki nevében mondhatom - és nemcsak a vészhelyzet kapcsán - hogy az ápolók a legnagyobb megbecsülést érdemlik, hálás köszönettel tartozunk nekik. Az Egészségügyi Kar selmeci köszöntésével kívánok sok erőt és kitartást minden egészségügyi dolgozó áldozatos munkájához.

Egészséget a Világnak!

Miskolc, 2020. május 12.

Dr. Kiss-Tóth Emőke

dékán